"Építsünk Krisztusra!" - interjú Athanasius Schneider püspökkel

Az interjú Athanasius Schneiderrel, a kazahsztáni Astana segédpüspökével a lengyel Nasz Diennik katolikus napilapban jelent meg. Angol nyelvű változatát a Rorate Caeli közölte. Az interjúszöveg kizárólag lengyel vonatkozású (záró) részét kihagytuk a fordításunkból, az a forrásoldalon megtekinthető.

Ön és két másik püspök levélben kértek imát a pápáért az "Amoris Laetitia" buzdítás kapcsán, annak érdekében, hogy bátorítsák őt a buzdítás körüli kétségek eloszlatására.

- E körülmények között a pápa egyetlen nélkülözhetetlen lépése a házasság felbonthatatlanságának, mint isteni igazságnak az egyértelmű megerősítése lenne, nem csupán a tanítás, de a gyakorlat terén is, ahogyan azt Jézus Krisztus, és példája nyomán valamennyi helytartója, a római pápák tették. Egy pápa legfontosabb feladata pontosan ez: megerősíteni a testvéreit a hitben. Ez a feladat nem választható, hanem maga Krisztus adott parancsot rá.

Katolikusként hogyan fejezhetjük ki kételyeinket és zavarodottságunkat a Péter utódjának kijáró szeretet és engedelmesség fenntartásával?

- Ami azt illeti az, hogy kételyek és nagyfokú zavarodottság van az Egyház házasságról és válásról szóló apostoli és változtathatatlan tanítása kapcsán, nem igényel igazolást. Amikor a hitünk olyan fontos igazságait, mint a házasság felbonthatatlansága, vagy az erkölcsi törvény - és különösen a hatodik parancsolat - egyetemes érvényessége, több helyi egyházban megkérdőjelezik, elhomályosítják, és eltorzítják bizonyos - úgynevezett - lelkipásztori iránymutatásokkal, a katolikusok nem lehetnek közömbösek, mert ez a teljes Egyház közös lelki java elleni támadást jelent, és mert ez mindannyiunkat aggaszt és érint.

Amikor egy családfő nem törődik azzal, hogy a gyermekeinek megfelelő ételt adjon, úgy azt kitartóan, de egyúttal gyermeki tisztelettel kell kérniük tőle.

Egy apa semmiképp sem abszolút uralkodó vagy diktátor.

A levelet Kazahsztán három püspöke írta alá (az ötből). Hívott más püspököket is aláírásra? Volt továbbá egy levél négy bíborostól is, de más látható ezeken kívül nem. Nincsenek kétségei abban, hogy önöknek igaza van-e?

- Volt kísérlet több aláírás begyűjtésére, azonban az imafelhívást végül csak három püspök írta alá. Számomra a napnál is világosabb, hogy ez a tett nemcsak helyes, de kötelesség is egy katolikus püspök számára, tekintettel a házasság szentségét, az Eucharisztiát, és az isteni parancsolatokat érő valós és kiterjedt támadásokra. Csakis azt tettem, amit a lelkiismeretem és az isteni ítélet alapján tennem kellett.

Az Amoris Laetitiának mely értelmezése nem békíthető össze a hitünkkel?

- A mi Urunk Jézus Krisztus ünnepélyesen visszaállította a házasság eredeti méltóságát, amikor egyszer és mindenkorra kinyilvánította annak abszolút felbonthatatlanságát. Az apostolok és az Egyház tanítóhivatalának sokévszázados hagyománya teljességében és egyértelműen megőrizte és továbbadta ezt az isteni igazságot. Az Egyház megőrizte a hűségét eziránt az isteni igazság iránt, még komoly átmeneti hátrányokat is vállalva. Csupán néhány példa ezek közül: a IX. században Szent I.

Miklós pápa kiközösítette II. Lothár német királyt a házasságtörő kapcsolata miatt, és a pápa kész volt inkább meghalni, mintsem meghajolni a katonai erő előtt, amelyet a király Rómához vezényelt, hogy letartóztassák a pápát, és rákényszerítsék, hogy visszavonja a kiközösítést. A XII. század végén III. Ince pápa egész Franciaországot a szentségek kiszolgáltatásának tilalmával sújtotta, hogy rákényszerítse II. Fülöp királyt, hogy felhagyjon a házasságtörő kapcsolatával, és visszatérjen a törvényes feleségéhez.

Gondoljunk arra, hogy a XVI. században a pápák inkább hagytak egy egész országot - Angliát - elszakadni, mintsemhogy elfogadják VIII. Henrik király válási gyakorlatát. Pápák, püspökök, és hívek inkább vállalták az üldöztetést és halált, minthogy a válást engedélyezzék, vagy hogy akár egyetlen elméleti vagy gyakorlati esetben is kivételt fogadjanak el. Az Egyház két évezredes története világos példákkal bír.

Az Amoris Laetitia (AL) azon értelmezése, ami akár csak egyetlen esetben is megengedné az olyan, polgári úton elvált katolikusok szentáldozáshoz járulását, akiket változatlanul szentségi kötelék köt a házasságukban, és akik ennek ellenére új partnerrel élnek férjként és feleségként, a gyakorlatban ellentmondana a házasság felbonthatatlansága isteni igazságának.

Még azoknak a püspököknek és bíborosoknak is, akik az AL-t ilyen módon értelmezik, miközben ünnepélyesen bizonygatják a házasság felbonthatatlanságának érvényességét, a szavai üresek maradnak, ami nem homályosíthatja el annak tényét, hogy az efféle értelmezés világos ellentmondásban van a Szentírás kristálytiszta isteni igazságával.

Egyes helyi egyházak másféle gondolkodás felé hajlanak - vannak olyan püspöki útmutatások, amelyek meglehetősen széleskörű hozzáférést biztosítanak az Oltáriszentséghez az új kapcsolatban élő elváltak számára.

- Ilyen útmutatásokkal és az AL ilyen gyakorlati értelmezéseivel ezek a püspökök a hűtlenség és keményszívűség színtisztán emberi hagyományait viszik be az Egyház életébe, mint például azokat az Ószövetségből, az írástudókéból és farizeusokéból, amiket Jézus Krisztus elítélt.

Hogyan merült fel egyáltalán ez a probléma az Egyház tanításának hirdetésében?

- A jelenlegi tanítás- és gyakorlatbeli zavar a házasság felbonthatatlansága, valamint a Tízparancsolat, és így általában az erkölcsi törvény egyetemes érvényessége kapcsán, egy sokkal mélyebb és elterjedtebb jelenségnek, az erkölcsi relativizmusnak a tünete, ami immár több mint ötven éve fertőzi az Egyház életét. Ez a jelenség a szubjektivizmus filozófiai elvének az elfogadását jelenti a racionális és erkölcsi igazságok terén. Ez a modern idők egy tipikus elve, amelyet túlzott emberközpontúsággal jellemezhetünk.

Ez az emberközpontúság azt jelenti, hogy az ember saját magát helyezi Isten helyére, hogy az ember határozza meg, mi igaz és mi hamis, mi jó és mi rossz, és hogy az ember következésképpen elismerést vár. Istent, és különösen Krisztust, a megtestesült Istent ezért félretolják még a liturgikus ünneplésekben is, ahol Istent az Eucharisztiában gyakran a sarokba helyezik a tabernákulummal együtt, ahol az ember pap helyezi magát a központba, az emberek felé fordulva a teljes liturgia alatt, annak ellenére, hogy a liturgia mindenekelőtt Krisztus előtti hódolatról kellene, hogy szóljon, és nem pedig a pap arcának bámulásáról.

Ön közismert támogatója a hagyományos liturgiának és az Eucharisztia imádatának. Hogyan jutott erre a hozzáállásra?

- A legmélyebb tanulság, amit a szentmise hagyományos formájának ünnepléséből megtanultam, ez: én csupán szerény eszköze vagyok a természetfölötti és mindenekfelett szent cselekménynek, amely elsődleges celebránsa Krisztus, az Örök Főpap. Amikor a hagyományos szentmisét ünneplem, úgy érzem, hogy a celebrálás közben bizonyos értelemben elveszítem az egyéni szabadságomat, mivel a szavak és gesztusok a legapróbb részletig az előírásokat követik, én pedig nem tudok szabadulni tőlük. Legmélyen a szívemben úgy érzem, hogy én csupán szolgája és szolgálója vagyok annak, aki viszont szabad akarattal, hittel és szeretettel, nem az én akaratomat, hanem Isten akaratát teljesíti, a legapróbb részletekig.

A szentmise hagyományos és több mint kétezer éves rítusa, amelyet a Trienti Zsinat sem változtatott meg, mivel az Ordo Missae a zsinat előtt és után szinte teljesen azonos, hirdeti és erőteljesen az örömhírét közli a kimondhatatlanul szent és mérhetetlen Isten Megtestesülésnek és Kinyilatkoztatásának, aki a liturgiában a "velünk lévő Istenként", az "Emmánuelként" olyan kicsiny és hozzánk közelivé válik, még a kötelező liturgikus cselekmények legkisebbikében is.

A szentmise hagyományos rítusa magasan művészi, és egyben erőteljes hirdetője az evangéliumnak, és a megváltásunk művét jeleníti meg. Amikor klerikusok és püspökök megakadályozzák vagy korlátozzák a hagyományos szentmise ünneplését, nem engedelmeskednek annak, amit a Szentlélek az Egyházzal közöl, és a lelkipásztorsággal rendkívül ellenkező módon járnak el. Úgy viselkednek, mint a liturgia kincsestárának birtokosai, ami azonban nem hozzájuk tartozik, mivel annak ők csak kezelői.

A hagyományos szentmise ünneplésének megtagadásával, akadályozásával, vagy hátrányos megkülönböztetésével úgy viselkednek, mint egy hűtlen és önkényeskedő intéző, aki - a házigazda útmutatásaival ellentétesen - zárva tartja az éléskamrát, vagy mint a gonosz mostoha, aki a gyermekeknek sovány kosztot ad. Talán az ilyen klerikusok az igazságnak attól a hatalmas erejétől félnek, ami a hagyományos szentmise ünneplésén keresztül átragyog.

A hagyományos misét egy oroszlánhoz hasonlíthatjuk: engedjük szabadon, és majd megvédi magát.

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.