Az Egyház halála és feltámadása

Krisztus él tovább Egyházában, amely Mesteréhez hasonlóan él, meghal és mindig újra feltámad.

Krisztushoz hasonlóan az Egyház életében sincs húsvétvasárnap nagypéntek nélkül; nincs dicsfény töviskorona nélkül; nincs üres sír kereszt nélkül. Újra meg újra el kell szenvednie, hogy a hitetlen világ keresztre feszítse és eltemesse, hogy azután feltámadjon. Az Egyház egyetlen cselekvése, hogy mindig meghal, s éppen ezért mindig él. A történelem során legalább tucatnyiszor temette el a világ, s az Egyház mindannyiszor feltámadt.

A római keresztényüldüzés idején az Egyház föld alatt vájt üregekbe kényszerült. Róma büszke szentélyei alatt Isten e gyermekei az Élet Kenyerével táplálkoztak; testben-lélekben erősítették magukat a napra, amelyen a Colosseum népe előtt vérükkel tettek tanúságot hitükről. A császár diadalt ült, hogy az Egyház halott. Követ hengerítettek sírja elé: nem kel többé életre. Ő azonban, mint a feltámadt Üdvözítő, előjött a katakombák sírjából, és az őrök látták, hogy ismét fenn jár az új húsvét hajnal dicsőségében.

Az Egyház története során voltak pillanatok, amikor a világ szemében már-már élettelennek tűnt. Valahányszor mulandó javakban bővelkedett, és jobban kezdett bízni a tevékenységben, mint az imában, meggyengült. Különös, de kétségtelen tény, hogy az Egyház akkor a leggyengébb, amikor a világban hatalmas; akkor a legszegényebb, amikor a világ gazdagságában dúskál; akkor a legostobább, amikor a világ divatja szerint bölcselkedik.

Amikor a fegyelmezettség, a szentség lelkülete, a Krisztus iránti lelkesedés, a virrasztás, az önmegtagadás veszít fontosságából, a világ tévesen azt hiszi, hogy az Egyház meghalt, megszűnt a hite. Ó nem! A hit akkor is erős, amikor alábbhagy az ima – mert a hit évszázadok hite, Jézus Krisztus hite. Ami meggyengülhet, az  a fegyelem, az imádságos lelkület, a szentség lelkülete, mert ezek emberiek. A hit azonban Istentől való. A lelki megújuláshoz tehát az Egyháznak nem a gondolkodását kell megváltoztatnia, hiszen az Istentől ered, hanem a cselekvését, ami emberi.

Ám a világ, mivel nem látja a különbséget az Egyház isteni és emberi arca között – ahogy Krisztusban sem látta meg – halottnak hiszi. Éppoly élettelennek, mint a Mestert, amikor levették a keresztről. Eltemeti hát, és követ gördít a sír elé. Csakhogy a szentség lelkülete visszatér, Krisztus megmozdul, és amint halottnak nyilvánítják, az őrök szeme láttára újra fenn jár, az új húsvét hajnal dicsőségében.

Aztán eljött a mai kor és vele az Egyház újabb meghalása, ezúttal nem a hóhérok, hanem új Pilátusok által. Veszélyes idők ezek, mert rossz úton jár minden civilizáció, amely számára közömbössé válik a kérdés, hogy „Mi az igazság?”. Az Egyházon belül és kívül egyaránt feléledt a régi görög téveszme, hogy nincs igazság. E téveszmét – ősi eredete ismeretének híján – modern gondolkodásnak nevezték el.

Az igazságról kimondták, hogy nem racionális, a tévedést racionalizálták, és bizonyítékokkal bizonyították, hogy a bizonyítékok nem érnek semmit. Azt sulykolták, hogy a tévedés iránt éppúgy közömbösnek kell maradnunk, mint az igazság iránt; hogy aki valami mellett dönt, az szűklátókörű; hogy mindegy, van-e Isten és Krisztus Isten-e, vagy hogy az Egyház szentségei valóban isteni életet közvetítenek-e; egyedül az számít, hogy mit érzünk ezekkel kapcsolatban.

Az új korszellem látszólag eltemette Krisztus szellemét. 1907-ben nemigen született újságcikk, amely ki ne mondta volna, hogy az Egyháznak most már végleg befellegzett. Nagy követ hengerítettek a sírja elé. Emberi számítás szerint többé nem éledhetett volna fel. Ám a Hatalmas megmozdult. Háború dúlt. Lőfegyverek ütöttek tátongó sebeket fenséges székesegyházak falain, az ekékből kardokat kovácsoltak. S íme, akit halottnak véltek, feltűnt a harctereken, és feszületet tartott haldokló ajkakhoz. S amikor a harc füstje eloszlott, látták, hogy újra fenn jár, az új húsvét hajnal dicsőségében.

Komolyan gondolta Krisztus, amikor kijelentette, hogy Egyháza megmarad a világ végéig. Ez hát az Egyház történetének csodálatos tanulsága: ahogy Krisztus nem emberi, hanem isteni mivolta miatt támadt fel a halálból, úgy az Egyház sem emberi, hanem isteni mivolta miatt támad fel a sírból, amelybe erőszak vagy múló téveszmék taszítják. A halálból nem támad fel más, csakis az, ami isteni.

Tapasztalata alapján a világnak nem kellene többé az Egyház halálát várnia. Ha ezerszer megkongatják a harangot, de soha sincs temetés, az emberek rájönnek, hogy csak tréfát űznek velük. Így van az Egyházzal is. Sokszor keltették halálhírét, de az sohasem következett be. A tudomány megölte, mégis él. A történelem eltemette, mégis él. A modernizmus kivégezte, mégis él.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. április 24.