Engedjük el titkos bűnünket

Ne legyen részetek a sötétség meddő cselekedeteiben, inkább ítéljétek el őket. (Ef 5,11)

Vallomással kezdem. Régebben, főleg utazás közben, gyakran átadtam magam egy bűnös élvezetnek. Reméltem, senki sem veszi észre, mikor megvásároltam a repülőtéren, amit akartam. Nem, nem étcsokoládét, nem közismert drogokat, de valamit, ami ugyanolyan függőséget okoz: romantikus regényeket.

A szerelmi történet egy dolog. Ez valami más. Nem felemelő keresztény regény. Ellenkezőleg. A borítón színes virágok, ártalmatlannak tűnő cím, de ami belül van, az semmiképpen sem „igaz, tisztességes, igazságos, … ártatlan, kedves, dicséretre méltó, … erényes és magasztos” (Fil 4,8).

Boldog házasságban élek, ezért sikerült meggyőznöm magam, hogy nincs ebben semmi rossz. Nem fantáziálok férfiakról, nem ártok vele senkinek, nem szegek meg semmilyen törvényt, akkor miért ne? – érveltem.

Komolyan beszélsz, Liz? Íme, mit mond mai igénk: „Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket. Amit ugyanis titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen” (Ef 5,11-12).

Ezek a romantikus regények – több tucat az évek során – meddők voltak. Nem teremtek gyümölcsöt sem a lelkemben, sem a házasságomban. És határozottan szégyelltem őket. Mindent megtettem, hogy mások ne vegyék észre, mit csinálok – este az ágyban a férjemnek háttal olvastam, nyilvános helyen hímzett borítóba burkoltam a könyvet, hogy ne lássák a fedőlapját.

Amikor el akarjuk rejteni mások előtt, amit teszünk, tegyük fel a kérdést: miért?

Bocsásd meg, kedves olvasóm, ha érzékeny pontodra tapintottam. Nem ítélkezem, csak meg akarom mutatni, mennyire szereti Jézus az ő leányait. Annyira, hogy készen áll megmentésünkre abban a pillanatban, amint észrevesszük, hogy süllyedünk, és segítségért kiáltunk.

Ez a pillanat számomra egy húsz évvel ezelőtti keresztény nőkonferencián jött el, Georgiában. A szombat esti alkalom végén az előadó felszólította a hallgatóságot, hogy aki szeretne bensőségesen beszélgetni az Úrral, jöjjön előre, és tegye meg.

Csakhogy az előadó én voltam.

A dicsőítést vezető hölgy a hátam mögött ült a szintetizátornál, és halkan játszani kezdett, míg én arra buzdítottam a testvéreket, tegyenek egy bátor lépést a hitben, jöjjenek előre, és imádkozzanak. Volt, aki egyedül jött, volt, aki párban, többen sírtak. A színpad előtti üres tér kezdett megtelni megbocsátást kereső nőtestvérekkel.

Rajtad a sor, Liz.

Elhallgattam. A biztató szót a szívemben senki sem hallotta, de tudtam, hogy az Úr szólít, és azt is tudtam, mit vár tőlem.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. szeptember 22.