Minden az imádság, a csönd és a szeretet gyümölcse. Megértettétek az ima hatásait? Szeretet az imádságban – szeretet Krisztusban. Ez az, ami valóban használ. Amennyire emberi szeretettel szeretitek a gyermekeket – ami gyakran beteges szeretet –, annyira zavarodnak majd össze, annyiban lesz a viselkedésük elutasító. De ha a szeretetetek egymás közt és a gyerekek felé keresztényi és szent lesz, nem lesz semmi gondotok. A szülők szentsége menti meg a gyermekeket. Hogy ez bekövetkezhessék, az isteni kegyelemnek kell hatnia a szülők lelkében. Senki sem lesz szentté egymaga. Ugyanaz az isteni kegyelem fogja megvilágosítani, átforrósítani, és életre kelteni a gyermekek lelkét.

Sokszor hívnak telefonon még külföldről is, hogy a gyerekeikről kérdezzenek, meg más ügyekben is. Hívott ma Milánóból egy anya, és azt kérdezte, hogyan nevelje a gyermekeit. A következőket mondtam neki:

Imádkozz, és amikor kell, szeretettel beszélj a gyerekekhez. De többet imádkozz, és kevés szóval beszélj hozzájuk. Sok ima és kevés szó mindenki felé. Ne zaklassunk senkit, de imádkozzunk titokban, és azután beszéljünk, s az Isten majd megmutatja nekünk, elfogadták-e mások, amit mondtunk. Ha mégsem, nem fogunk beszélni. Csak titokban imádkozni. Ugyanis ha beszélünk, csak zavarjuk a többieket, arra késztetjük őket, hogy megmakacsolják magukat, és néha fel is bosszantjuk őket. Ezért jobb, ha valaki titokban, csak a szívében szól a másikhoz a titkos ima által, mintha a fülébe beszél.

Figyelj csak ide: imádkozz, és aztán beszélj. Tégy így a gyerekeiddel. Ha állandóan csak tanácsokat osztogatsz nekik, fárasztod őket, és amikor felnőnek, egyfajta elnyomásként élik ezt meg. Részesítsd hát előnyben az imádságot. Az imával beszélj hozzájuk. Mondd el Istennek, és Isten majd belülről szól hozzájuk. Azaz nem kell a gyerekeknek olyan tanácsot adni, amit a fülükkel hallanak. Azt is elmondhatod, de mindenekelőtt Istennek kell beszélned a gyerekeidről. Mondd: Uram, Jézus Krisztus, világosítsd meg gyermekeimet. Én Reád bízom őket. Te adtad őket nekem, de hát én is erőtlen vagyok, nem tudom őket eligazítani; ezért kérlek, világosítsd meg őket. És Isten szól majd hozzájuk, ők pedig azt mondják majd: „Ó, nem kellett volna a mamát elszomorítanom azzal, amit tettem”. És ez belőlük fakad majd, Isten kegyelmével.

Ez a legjobb. Az anya Istenhez beszéljen, és Isten beszéljen a gyermekhez. Ha nem így történik, csak beszélsz, beszélsz, beszélsz, az egyik fülén be, a másikon ki, és a végén csak a nyomást érzi. És amikor a gyerek felcseperedik, elkezd ellenállást tanúsítani, azaz bosszút állni az apján, anyján, akik őt elnyomták. Hanem ami helyes: beszéljen a Krisztus szerinti szeretet, s az apa és az anya szentsége. A szentség sugárzásától, és nem az emberi igyekezettől lesznek rendes gyerekek.

Amikor a gyerekeket bántja valami, amikor megsebzi őket valami súlyos dolog, ne piszkáljátok őket azzal, hogy dacosak és csúnyán beszélnek. Igazából nem akarják ezt, csak nem tudnak másképpen reagálni. Utána megbánják. De ha ti ingerültek és mérgesek lesztek, a gonosszal tartotok, aki mindőtöket a játékszerévé tesz.

Lássuk meg Istent a gyerekek arcán, és adjuk Isten szeretetét a gyerekeknek. Tanuljanak meg ők is imádkozni. Hogy a gyerekek imádkozzanak, ahhoz az kell, hogy imádkozó szülők vére folyjon az ereikben. Néhányan elszámítják magukat és azt mondják: mivelhogy a szülők imádkoznak, istenfélők, olvassák a Szentírást, a gyerekeket is „az Úr fegyelmében és intelmeivel”[1] nevelték, következésképp jó gyerekeik lesznek. Aztán tessék, mégis ennek az ellenkezőjét látjuk, épp a nyomásgyakorlás miatt.

Nem elég, ha a szülők istenfélők. Az kell, hogy ne kényszerítsék a gyermekeket, hogy ne erővel akarják megnevelni őket. El lehet űzni a gyerekeket Krisztustól, ha egoizmussal telve követjük a vallást. A gyerekeknek nem nyomásgyakorlás kell. Ne kényszerítsétek őket, hogy menjenek veletek a templomba. Mondhatjátok azt is: „Aki akar, velem tarthat most, vagy majd jöhet később.” Hagyjátok, hadd beszéljen a lelkükhöz Isten. Az ok, amiért egyes hívő szülők gyerekei felnőve rakoncátlanok lesznek, otthagyják az Egyházat és mindent, és máshová menekülnek, hogy ott leljenek megnyugvást, nem más, mint az a nyomás, amit a „jó” szülők gyakorolnak rájuk. Az ilyen „hívő” szülők, akiknek az volt a szándékuk, hogy gyermekeiket „jó kereszténnyé” tegyék ezzel az emberi szeretetükkel, csak kényszerítették őket, és az ellenkezőjét érték el. Tehát amikor kicsik a gyerekek nyomás alatt vannak, és amikor tizenhat, tizenhét, vagy tizennyolc évesek lesznek, pont az ellenkező végletbe esnek. Ellenszegülésből elkezdenek rossz társaságba járni és csúnyán beszélni.

Viszont amikor a szabadságban fejlődnek, és ugyanakkor látják a nagyok jó példáját, örömünk telik a látványukban. Ez a titok: hogy légy jó, légy szent, inspirálj, ragyogj. A gyerekek élete, úgy tűnik, a szüleik ragyogásától függ. A szülők erősködnek: „Gyerünk, gyónjál, gyerünk, áldozz, tedd ezt, tedd azt…”. Nem lesz abból semmi. De lát-e téged? Ahogy élsz, azt sugárzod kifelé. Sugárzik benned Krisztus? Ez száll át gyermekedre is. Ebben van a titok. És ha így történik, amikor még kicsi a gyermek, nem kell sokat küszködnie, amikor megnő. Ezzel kapcsolatban a bölcs Salamon hoz egy gyönyörű példát, amikor azt hangsúlyozza, milyen jelentősége van a jó kezdetnek, a jó alapnak. Azt mondja valahol: „Aki korán reggel keresni kezdi (a bölcsességet), nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja”.[2] A „korai kereső” az, aki fiatal korától vele, a bölcsességgel foglalkozik. A Bölcsesség: Krisztus. Az „ülve” pedig annyit tesz: egészen közel.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. május 24.