Sztrilich Ágnes szociális testvér (SSS) szellemi hagyatékából származik ez a rendhagyó tanítás sorozat, amely az Élet a Lélekben szeminárium nyolc fő témájához kapcsolódik. A szerk.

Szentlélek keresztség

Áldalak, jó Uram… Atyám, Tied vagyok… Szentlélek jöjj.. Tüzed, Uram Jézus….Jöjj, Szentlélek, jöjj közénk…. Jöjj el, jöjj el…

Nem tudom, hogy mennyire sikerül, szentáldozás után szólongatni Jézust, szólongatni a Szentlelket, és Jézusban, a Szentlélek erejével, gyermeki bizalommal megszólítani a Mennyei Atyát.

S Tegyük fel a kérdést, hogyan értem tetten eddigi életemben a Szentlelket, milyen konkrét ajándékokat kaptam tőle, személy szerint én.

Ha figyeljük a Húsvét utáni időszak szentírási részeit, az apostolok Húsvét utáni kapcsolatát az Úr Jézussal, láthatjuk, hogy az Úr Jézus azonnal, a feltámadás után rájuk lehel, “vegyétek a Szentlelket“.   De ők csak tapogatják az Urat: “Jaj de jó, hogy itt vagy”, és nem képesek megnyílni a Szentlélekre. Azért az Úr Jézus nem csügged el, és csak ismételgeti ezt minden egyes találkozásnál.

Nagyon fontos, tiszta legyen a “Lélek-hívás” és az a kérés, hogy “Igen, add meg az ajándékaidat, add meg a karizmákat, amikre szükségem van, érleld meg bennem a gyümölcsöket”! Fontos megfigyelni, mire akarja Jézus apostolainak, tanítványainak és nekünk ajándékozni a Szentlelket. A Húsvét utáni találkozások alkalmával, ilyeneket mond: “Vegyétek a Szentlelket, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket, bocsássátok meg a bűnöket, hirdessétek, hogy elközelgett az Isten országa“.   Egyáltalában nincsen szó arról, hogy sikeresek lesznek, nincsen szó arról, hogy megbecsült társadalmi pozícióba fognak kerülni, legföljebb annyi, hogy “nem különb a tanítvány a mesterénél”. Tehát a Szentlelket nem egyéni ambíciókra adja Jézus, hanem Isten országának az épülésére, bennem, bennünk, a közösségben. Ez kiválasztás arra, hogy folytassuk azt a küldetést, ahogyan az Atya szereti az embert, aki a legkedvesebbjét, Egyszülöttjét adja az emberért. Ebbe a szeretésbe, aki a Szentlélek, szólít bele bennünket Jézus.

Ez a sajátosan szentlelkes szociális testvéri hivatás, melyre az Egyház oldó-kötő hatalma pecsétet nyomott, a Szabályzatnak, melyre a fogadalmainkat tesszük, pápai jóváhagyásával. S ez nem csak azt jelenti, hogy jó, hát csináld, hanem ez után, már engedelmességgel kötelez, mint az Egyháztól kapott misszió, küldetést.

A názáreti zsinagógában, fellépése kezdetén Jézus az Izaiási jövendölést alkalmazta magára, hogy ” az Úr Lelke rajtam, ő kent fel engem,” ennek következménye, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, a betegek meggyógyulnak, a szegények pedig hirdetik az örömhírt. Tulajdonképpen ez az “Úr Lelkével való fölkentség“ végigkíséri a mi életünket is, ha normális az életünk, s a Szentlélekkel való elpecsételtség hozzá tartozik szerzetesi hivatásunk lényegéhez, s ez adja a máriás karakterét is.

Hiszen a keresztségben megkapjuk a Szentlelket a bűnök bocsánatára, és jó esetben, ha keresztény módon halunk meg, akkor a betegek kenetével, megerősítve a betegek krizmájával vesszük a Szentlelket a végső nagy útra, az örök élet felé való kapun átlépéshez. Ebből következik az, hogy a Szentlelket, hogyha kérem, elsősorban nem azért kérem, hogy én jobban érezzem magamat, énnekem nagyobb legyen, a biztonságom A Szentlelket azért kérem, azért kaptam, hogy Krisztus küldetésében tudjak járni. A jó közérzet lehet gyümölcs, lehet kérni azért, mert akkor tudok igazán az Úr küldetésében járni, ha biztonságban érzem magam.

A mai szentmisében hangzott el ez a kijelentés, hogy “nem Ti választottatok engem, hanem én választottalak ki Titeket”. Érdekes megemlíteni az ökumenizmusnak az új fölfogását. Ebben az az új, hogy a katolikus hitünket kiválasztottságnak tekinti. A Zsinat tanítása szerint Egyház ősszentség, mely jelzi és közli Isten életét.   Az, hogy én az Egyházhoz tartozom, hogy katolikus lehetek, meghívás, küldetés, egy olyan világban, amiben nem lesz mindenki katolikussá, nem fog mindenki eljutni arra, hogy felismeri, hogy a Katolikus Egyház őrzi az igazság teljességét. De az én katolikus voltom, az, hogy örömmel vallom, hogy a tiszta tanítást Isten, az Egyházban a Szentlélek erejével megőrzi, és engem a tiszta forrásokhoz hív, és azt akarja, hogy jel legyek, küldött legyek.

Isten küld engem, hogy a körülöttem lévők eljussanak addig a közeledésig, “Krisztus-elfogadásáig”, ameddig ők képesek, ez a kegyelemnek egy sajátos műve. Tehát keresztény vagyok, Krisztus – követővé és Krisztus követévé tesz engem a Szentlélek, a keresztségemtől kezdve. Minden hitvallásommal ezt vállalom, életem utolsó percéig, leheletéig. Ebből nincs szabadságra menés. Istent nem lehet szabadságra küldeni. S ez érvényes rám, a szerzetesre, aki kereszténységemet szerzetesként élem meg, szerzetességemet pedig szociális testvérként élem meg.

A föltámadott Krisztus tehát a megtérésre adja a Lelket, azért, hogy tanítvánnyá váljunk, megtérjünk, és megkeresztelkedjünk, s erre másokat is elvezessünk. Ez azt jelenti, hogy az Úr a szentségi életre hív meg. Egyrészt megparancsolja: szentek legyetek, de ezt lehetővé is teszi a a szentségek húsvéti ajándékaival.

A Szentlélekben való megújulás fölragyogtatja a szentségeknek, egészen sajátos az erejét, a hatalmát. A Szentlélek kiragad a szokás-kereszténységből és visszavisz Isten életéhez, ahogyan azt a szentségek, mint csatornák közvetítik, hogy úgy mondjam, a Szentlélek kitisztogatja az ereszt és a csatornákat. Egészen sajátos módon ragyog föl ennek az ereje és a hatalma a szerzetesi fogadalomtételben is. Nem véletlen, hogy a Szentlélekkel való eltelést, “Szentlélek-keresztségnek” is szokták nevezni. Ez megtévesztő is lehet. Vannak olyan pentekosztalista egyházak, szekták, akik újrakeresztelnek. Hiszen mit tud az a katolikus a Szentlélekről, akit gyerekkorban leöntöttek vízzel, ezért újra kereszteljük felnőttként- mondják. De a mi esetünkben, a “Szentlélek-keresztségben” nem erről van szó, hiszen karaktert adó, letörölhetetlen jegy a gyermeknek adott keresztségi pecsét is, a Szentlélek pecsétje, amit persze ki kell bontani egy életen keresztül, hogy az, hatékonnyá legyen benne. De maga a keresztséghez is a Szentlélekben való bemerültség, -hiszen a baptizmo annyit jelent, hogy bemerítkezni. – Elmerültség, bemerültség, megteltség, s ennek is a keresztség a forrása, mint minden kegyelemnek, eltelünk az Isten életével, Isten gyermekei leszünk.

Nem véletlen – én kórházban dolgoztam, de lehet, hogy másoknak is van ilyen tapasztalata, – hogy halálos beteg gyerekek tudnak meggyógyulni keresztségtől.

Nekem saját magamnak is volt ilyen tapasztalatom. Akkor hetes bölcsődében dolgoztam, még érettségi után, hetes bölcsődében tudtam elhelyezkedni, és ott egészen fiatalon, teljes felelősséggel azok a kis állami gondozott csecsemők rám voltak bízva. És csak ment föl a láza az egyiknek, a mentő meg nem jött. Akkor azt mondtam az Úristennek: “Tudom, hogy nem egészen szabályos, de ha még negyed óráig nem jön a mentő, az annak a jele lesz, hogy megengeded, hogy én megkereszteljem.” És akkor megkereszteltem, és nem lett tragédia. Én tényleg azt hittem, hogy ott fog meghalni a kezemben az a gyerek. De az intenzív osztályon dolgozók, meg inkubátor mellett dolgozó ápolónők is sokat tudnának erről beszélni. A keresztség a Szentlélek által Isten életét közvetíti, belekapcsol Isten életébe, s így sokszor megújítja az evilági életünket is, meggyógyítja.

Minden szentséget lehet vággyal venni, és akkor fölszítódik bennünk annak a kegyelmi hatása.

A Szentlélek által parancsolja meg Jézus, hogy “bocsássátok meg a bűnöket!” Igen, ennek is van személyes vonatkozása, hogy annak lehet megbocsátani, aki megbánja. De az ember a történelem folyamán olyan sokféle módon próbált megszabadulni a bűneitől és nem tudott. Nem felejtem el, az egyik testvérnek, tót családja van, és az egyik Budapest-környéki faluban a nagyszülők generációja még tótul beszélt. Ez a nagypapa, valahogyan a kommunizmus alatt elidegenedett az Egyháztól. De Húsvét táján kiment a kertbe, ásott egy lyukat, és belekiáltotta, mert már süket volt, jó hangosan belekiabálta a bűneit, utána azt ott bedöngölte. Meg akart szabadulni a bűneitől, csak éppen nem volt, aki megbocsássa neki (- az Úristen biztosan megbocsátotta neki.) De valahogyan azt hiszem, van arról tapasztalatunk, hogy időnként, igen, a Szentlélek ereje kell ahhoz, hogy meg tudjak bocsátani.

Milyen nagy dolog, hogy objektíven biztos lehetek, hogy megkapom a feloldozást a szentségi gyónásban, és akkor az Isten megbocsátott, és nem attól függ, hogy átéltem, nem éltem át, mit éreztem, sírtam, nem sírtam, hanem ez egy objektív tény, a Kinyilatkoztatásnak az ajándéka. “Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével.” És a húsvéti Krisztus békéjét kapom vissza akkor a szívembe.

A Szentlélekben való megújulás a szentgyónást is segített újra fölfedezni. Egyrészt a megtérés aktusához kapcsolódó életrevíziós, visszatekintős gyónás, életgyónás révén, másrészt pedig, mivel a hitet fölszította bennünk, az Isten igéjébe vetett hitet, ezért a megbocsátó szó, papi hatalomba vetett hitet is. Ezért sokkal nagyobb gyógyulásokat, szabadulásokat tapasztalhatunk meg a szentgyónás által, mint akkor, amikor olyan “jó elsőpéntekesként” rutinszerűen bementünk a gyóntatószékbe. Az is érvényes volt, de talán nem volt olyan hatékony, mert a Szentlélek nem nyitotta még meg bennünk ezeket a csatornákat És azért ez úgyis van ám, hogy az az Úristen végtelen irgalma, hogy egy gyarló és bűnös pap is érvényesen oldoz föl. És ez csoda! Ez az Isten alázata. Mégis, a szentéletű papoknál, akik különösen fogékonyak a Szentlélekre, a papságuk kegyelmeire, rendkívüli gyógyulások történhetnek a bűnbocsátás szentségén keresztül.

Biztosan hallottatok arról. hogy más felekezeteknél imádkoznak karizmatikusok a hívőkért, és azok megszabadulnak a Gonosz Lélek zaklatásaitól. Nagy exorcisták járnak körbe, és hát nagy erővel, hatalommal űzik ki a Sátánt, és vajon nálunk ez miért nincs. Miért nem így van, miért köti az Egyház ezt egészen szigorú keretekhez? Hát egész egyszerűen, nekünk erre nincs szükségünk. Mert a szentség ereje mindig sokkal nagyobb, mint bármiféle karizma. A szentség ereje objektív hatalom és erő, amelyik minden szituációban megadatik. És azok a papok, akik a Megújulásban maguk is rányíltak a saját papi méltóságuk szentségére, szépségére, és fölragyogott előttük újra ennek a teljessége, azok saját maguk számolnak erről be. A Szentlélekben megújult papoktól hallottam, hogy miközben hallják a bűnvallomást, imádkoznak a gyónóért, és sokszor megkapják a lélekismeretnek a sajátos ajándékát, és azt tudják mondani, amire annak éppen szüksége van, és mielőtt megadnák a föloldozást, imádkoznak, akár magukban, akár hangosan is, a bűnbánónak a gyógyulásáért és szabadulásáért is, hogy a bűn ütötte sebek is gyógyuljanak a lelken.

Ehhez kapcsolódik a Máté Gyuri atya, váci plébános esete. Ő mesélte el, hogy a kórházban egy beteghez irányította őt az orvos, hogy ahhoz menjen, azt gyóntassa meg, mert az egy rettenetes élet, és amellett hamarosan meg fog halni, de még magánál van. És akkor odament és meggyóntatta, és úgy kifelé menet még azt mondta az orvosnak, hogy igaza van, nagyon nagy szüksége volt ennek az embernek az Úr Jézusra. Amikor a következő héten újra ment be beteget látogatni, az orvos odajött hozzá: “Te mit csináltál azzal az emberrel?” “Én? Miért mi van vele, gondolom, már el is temették” “Nem, másnap saját lábán távozott.” A szentgyónás ereje megszabadította, meggyógyította a halálos betegségtől.

Egy másik dolog velem történt meg. Én hét évet a János kórházban dolgoztam. Volt egy kis ’boszorka néni’ betegünk, igen undok tüdőbeteg. Rendszeres visszatérő tüdőrákos volt. És az első évben, az első alkalom, amikor találkoztam vele csak azzal telt, hogy minden baja volt, mindent mindig kritizált, alig lehetett valamit kezdeni vele. Dehát azért ugye naponta fölmentem hozzá. Amikor másodszor visszakerült, akkor már úgy szóba elegyedett velem, akkor már nemcsak a külön kompót, meg külön madártej volt az érdekes. És akkor egyszer csak azt mondja, hogy hozzak neki egy Szentírást. Hoppá! Ez nekem akkor azért volt ciki, mert éppen abban az időben zajlott ez, amikor oda, a János-kórházbeli munkahelyemre járt ki az alezredes úr rendszeresen engem kihallgatni. Egy kicsit kínos volt. De hát itt most egyértelmű volt a feladat, lesz, ami lesz, ez a kérés most fontosabb. Amikor harmadszor visszakerült, akkor már nagyon rossz állapotban volt. Akkor már ott ültem az ágya mellett, sokat beszélgettünk, és eljutottunk addig a pontig, hogy azt kérte, “hívd el nekem az atyát!” A Lambert atyát hívtam, neki egyébként karizmája a gyóntatás, és kértem, hogy hozza a betegek kenetét is. A Lambert atya bejött, de este jött, amikor én már nem voltam ott. Másnap fölhív telefonon, hogy valami nem stimmelt, mert a néni őt úgy elzavarta, mint a huzat. Jaj! Megyek a beteghez. Az, könnyek között fogad, hogy nagyon nagy bajt csinált. Akkor kapott először – a nővérektől tudtam, hogy morfint- ő úgy tudta, hogy fájdalomcsillapító injekciót, és nem tudta mit csinál, annyira félt, hogy elmúlik a fájdalomcsillapító injekció hatása, hogy azt mondta a papnak, hogy menjen el, hagyja őt most békén. Azt mondtam, semmi baj, az atya ezt megérti, vissza fog jönni. Lambert atyának telefonáltam, félóra múlva ott volt. Persze a nappali kórházi osztály forgalma, főorvosi vizit és én vezetem föl a papot. Hát! Egy kicsit hősnek éreztem magamat tőle. De az volt az érdekes, mintha láthatatlan köpeny lett volna rajtunk senki még csak nem is köszönt ránk. Bementünk a beteghez, az, nagy örömmel fogadott. Otthagytam a Lambert atyával. Nekem a nővér akkor azt mondta, hogy “délutánra megrendeltük a tepsit”. Ez azt jelenti, hogy a halott-szállítókat délutánra megrendelték. Másnap megyek föl, hogy mi van. A néni kint ül az ágya szélén, és szalonnát eszik. A daganat, a rákos daganat a nyelőcsövét lukasztotta át. Hát ilyen nincs! Én dietetikus vagyok, ez lehetetlen. És akkor kérdezem, mi történt? “Hát kaptam még egy kis időt a Jóistentől, hogy jóvátegyem azokat a bűnöket, amelyeket a családom ellen elkövettem”. Egy héten belül otthon volt. A következő évben került vissza, és akkor halt meg ott nálunk, az osztályunkon. Ez a Szentlélek gyógyító ereje a szentségek által. Egy ilyen szituációt bármilyen nagy karizmatikus nem tudott volna megoldani. Mert itt az oldás-kötés hatalmára van szükség, a szentség erejére van szükség. Világos, ha erre nincs mód, az Isten irgalma megadhatja, a szükséges kegyelmet. De nagyon nagy hálával örvendezzünk azért, hogy vannak szentségeink. Ezek objektív valóságok.

Azt hiszem valamikor hatvannyolcban volt, hogy a magyarországi pünkösdisták meghívtak, hogy beszéljek nekik arról, hogy mit jelent a Szentlélek és a Katolikus Egyháznak, meg mi a kapcsolat a Zsinat és a Szentlélek között. Mi közünk van nekünk a Szentlélekhez? Ez úgy zajlott, hogy ezt mondtam el: “én nagyon tisztellek titeket, hogy elfogadjátok ilyen hittel a Szentlelket, imádkoztok másokért, de énnekem kicsi a hitem. Én azt gondolom, hogy Isten irgalmassága az, hogy a katolikusoknak irgalomból odaadta a szentségek objektivitását. Hogy az nem függ attól, hogy én milyen vagyok, vagy a pap milyen, pöttyös-e lelke, vagy a mája vagy nem pöttyös, hanem a szentség történik, az működik”

A következmény az lett, hogy fölállt az egyik a gyülekezetből és megkérdezte a tiszteletest: “Akkor mi miért nem vagyunk katolikusok?” Ezek után nem hívtak meg többet. De én végigkísértem onnan egypár fiatalnak az életét. Nagyon becsületes Isten-kereső emberek. És őhozzájuk is viszonyítva, hallatlanul hálás vagyok a szentségeknek ezért az objektív hatalmáért. II.János Pál az Eukarisztiáról szóló körlevelében, nem ad új tanítást, csak újra a lelkünkre kötözi, hogy a szentségek közül is az Eukarisztia, az Oltáriszentség az, amelyik a legszemélyesebben megjeleníti Krisztus életét köztünk. Ezért az Eukarisztia minden kegyelemnek, életnek a forrása és a csúcsa. (LG)

Olyan nagy ajándék azt látni, hogy éppen a Szentlélekben való megújulás hozott egy új lelkiségi odafordulást az Eukarisztia titkához, újra fontos lett a szentségimádás, mint „alulról jövő kezdeményezés! Most nemcsak a Karizmatikus Megújulásra mondom. Mert nagyon sokféle megújulást ad ma a Szentlélek az Egyháznak a Mária-jelenéseken keresztül, a Fokoláron keresztül, a Cursillon keresztül stb. Ez az odafordulás az Eukarisztia titkához, mert az Eukarisztia a Szentlélek forrása a mi számunkra. Egyik évben éves mottónk volt: per Eucharistiam ad Spiritum Sanctum.

Azt a fiataloknak szoktam mondani, hogy ha mondjuk tudjuk, hogy itt van az Oltáriszentség, és azt is tudjuk, hogy Jézus fölment a mennybe, és ott ül az Atya jobbján, akkor tehát az Oltáriszentség mellett balról ott van az Atyaisten. A Szentlélek pedig bennünk van, kiáradt az egész világra. “Benne élünk, mozgunk és vagyunk” tehát így a Szentháromságos Isten életében élünk. Ezért van az, hogy gyermeki bizalommal kérhetjük és használhatjuk az Isten életét, erejét, amikor arra szükség van, hogy betöltsük azt a szolgálatot és küldetést, amelyre név szerint meghívott és kiválasztott minket az Isten.

A szeretetnek a csodájára és erejére hívott meg mindannyiunkat az Úr, a házasságban élőket is, s az Istennek szentelt élet más formájában élőket is. Ez az Isten személyes meghívása, amelyen keresztül azt akarja, hogy az Isten országa épüljön, az egyesek lelkében, a társadalomban, az egész világon. Ilyen értelemben kell megnézni, a családosnak legyen a családja „ekkleziola”, kis egyházacska. Szociális testvér vagyok, akkor arra indít engem a Lélek, hogy elinduljak az Ő nevében, az Ő szeretetével szolgálni, gyakorolni a testvéri szeretet különböző formáit. Tanár vagyok, vagy hitoktató, és “süket fülek” ülnek velem szemben, és kis imposztorok, és akkor arra van szükségem, hogy a tanító szó erejével meg tudjam érinteni a szívüket. De különválasztani nem lehet a civil életet és a hívő életet. Nem lehet azt mondani, hogy én bankban dolgozom, most bankalkalmazott vagyok, majd a hét végén egy óra hosszat keresztény leszek.

S nem mondhatom én, a szociális testvér sem, hogy majd munka után szerzetes leszek, és majd akkor végre imádkozom. Egészen sajátos küldetést, hatalmat kaptunk arra, hogy a megszentelés művét folytassuk az áldás erejénél fogva, és így mindent és mindenkit belevonjunk az Üdvösség történetbe.

Szeretek a Metró mozgólépcsőn menni. Rengeteg ember jön velem szemben. És ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége nem találkozott az élő Istennel. És akkor egyszerűen csak mondom magamban azt, hogy “Áldd meg őt Uram!” “Tudd meg, hogy Te áldott vagy!” “Áldd meg Őt, érintsd meg Őt, segítsd meg őt Uram!” A szívem imádkozik értük. Lehet, hogy ez lesz az életüknek az a hajszála, ami, ha most nem, akkor valamikor megérinti őket, és Istenhez kapcsolja őket.

Mi az a karizma, amire szükségem van? Mi az a sajátos karizma? Az alapítók, a Társaság nagy karizmáján belül, mi az én személyes karizmám? Vagy az én személyes karizmám, hogyan gazdagítja a Társaság élő karizmáját?

Annyiféle karizma vannak, ahányan itt ülünk, vagy ahány katolikus/szociális testvér, van a világon. Mert az Isten az egy, de mi, mindnyájan egymástól különböző, rendkívüli, páratlan emberek vagyunk. A világ kezdetétől a világ végéig, nem volt és nem lesz még egy olyan teremtménye az Istennek, mint amilyen én vagyok, Te vagy és a harmadik. Ennek megfelelően az Isten Szentlelke más ajándékká, erővé, életté változik minden egyesünkben. Ez valami hihetetlen gazdagság és szépség. Ezért csak ilyen nagy csapásokban lehet azt mondani, hogy ilyen vagy olyan, vagy amolyan karizmák. A karizma Istentől kapott erő, a Szentlélek megnyilvánulása, rendkívüli kegyelem Isten országának az építésére. Isten országa épül a szeretetnek a hatalmától. Isten országa épül, amikor áldani tudom az engem átkozót, vagy azt, aki megfúrt a munkahelyemen. Tehát a legteljesebb, leginkább Isten életét adó rendkívüli kegyelmi ajándék, az bizony a szeretet. Az a szeretet, amiről az áll, hogy “nincs nagyobb szeretet, mint amikor valaki életét adja barátaiért, életét adja ellenségeiért”.

Ez az “életemet adom érted, életemet adom, ajándékozom neked” ez teljesen ellentétes a mai világnak “ez az én időm, ez az én életem, ez az én hasznom, ez az én tulajdonom, ne nyúlj hozzá” felfogásával. Ilyen pazarló és ajándékozó küldötté kell válnunk, akik az Isten gazdagságából ajándékozunk és osztogatunk. Ahogyan az Isten bőven adja a Szentlelket. Talán az egyik legfontosabb mozzanat, nem véletlen, hogy az 50. zsoltárban, amit a bencés szerzetesek minden reggel elimádkoznak, ebben a nagy bűnbánati zsoltárban, abban nem önostorozás van, hanem ez áll, hogy “add vissza nekem az Üdvösség örömét!” És én azt gondolom, hogy bár a Szentlélek öröme a gyümölcsök közé tartozik, de a zsoltárok is sokszor beszélnek az öröm olajáról. Amit először el kell kérnünk az Istentől az az Üdvösség miatti öröm. Hogy a Föltámadott Krisztusnak úgy tudjunk örülni, ahogyan az Ő apostolai, ebben a szomorú és depresszív világban. A keleti keresztényeknek az örvendező köszöntése, nemcsak most, ők mindig a Húsvét fényében élnek, hogy “Krisztus föltámadt!” “Valóban föltámadt!” De hogy ez egy életformáló öröm legyen, ez a Szentlélek ajándéka. Az öröm illata, az öröm kenete. Hogy nyilatkoztassa ki nekem, nekünk, bennünk, a Szentlélek a föltámadott Krisztust, ahogyan Pálnak, azért, hogy Rá tudjuk szegezni a tekintetünket, és ezért guggolva is kibírjuk jókedvvel ezt a pár évtizedet, amit itt töltünk el, és még ráadásul örömmel építsük és szépítsük is ezt a világot, amit az Úristen ránk bízott.

Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa az életszentségre meghívó nagy körlevelében a harmadik évezred kezdetén, Krisztus arcának a szemlélését tűzte elénk. De ehhez a Szentlelket kell kérnünk, hogy érintse meg a szívünket, meg a szemünket, hogy meglássam Benned a Krisztus arcot, sőt, hogy meglássam a tükörben. A noviciátusban, amikor még rám voltak bízva, időnként csináltam ilyet a fiatalokkal, hogy ölembe vettem egy nagy tükröt, és oda kellett eléje jönni, belenézni, és azt mondani, hogy “Szép vagyok, szent vagyok, szeret az Isten”. Hát nem volt könnyű feladat! De ezt javaslom, hogy csináljátok meg odahaza a fürdőszobában. Nézzetek bele a tükörbe reggelente, és mondjátok, hogy “Szép vagyok, szent vagyok, szeret az Isten”. Az, hogy még egy picit töredékes a szentségünk, “Na bumm!” még majd kikupálódunk. Elfogadni az Istennek ezt a látásmódját, és ez is a Szentlélek kenete. Ezeken keresztül gyógyul az életünk arra, hogy a “nagy karizmákat ” is el tudjuk fogadni. Nagyon hasonló korban élünk, mint ami az Ősegyházé volt. A kereszténység kisebbségbe szorult, keresztényüldözés van a világ 52 országában, idehaza is azért egészen szép ellenszél van. Tehát ahhoz, hogy tanúságtevői legyünk Jézusnak, ahhoz nekünk is konkrétan szükségünk van a Szentlélek erejére.

Isten a Szentlélek-tapasztalatot is nagyon sokféle módon adja. Adja úgy is, hogy érthetetlen módon, egyszerre csak személyesen megérint, teljesen egyedül vagyok és megérint. Én úgy kaptam meg a nyelvek ajándékát, hogy azt se tudtam, hogy létezik ilyen, és senkitől nem hallottam így imádkozni. Az Isten egyszerűen rám borította.

De ma, szemben az individualizmussal, elmagányosodással, egészen sajátos módon Krisztus a Szentlélek által közösséget teremt. A teológusok előtt is fölragyogtatta a Szentháromság teológiáját, ma erre helyeznek nagy súlyt. Az emberekben pedig felébredt a közösség utáni vágy. Jelen van a nagyon nagy elmagányosodás, és föllángolt a közösség utáni vágy. De hát ahol “ketten-hárman együtt vannak” már csak Jézus nevét kell odavinni, hogy az Ő nevében legyenek egyek. Ezért van az, hogy a Szentlélek kiáradásáért való imának a valós helye az Egyház közössége, az együtt imádkozó hívek közössége. Ahogyan az első Pünkösdkor együtt imádkozott Mária az apostolokkal és még másokkal, hogy megóvjon bennünket az Isten attól a kevélységtől, hogy az Isten és énköztem jó hát még Jézus talán ott lehet, de más ember nem.

Hiszen embereken keresztül kapom a hitet, emberek segítenek igent mondani a hitre, és emberek okoznak nekem szenvedéseket, amelyeket elhordozhatok Jézussal, de emberek imája nyit meg sajátosan és ajándékoz meg sajátosan a Szentlélekkel is. Ezért is van az, hogy egy ilyen “Lélek-újulós” lelkigyakorlaton az egymásért mondott imának nagyon fontos szerepe van. Ezért van az is, hogy az imádság is karizma. Van a személynek, az egyénnek, saját személyes kapcsolata az Úrral, és az – bocsánat – a szerelmeseknek az intimitása, az nem tartozik másra. Arra vonatkozik, hogy “menj be a kamrádba, és ahol senki sem látja, ott imádkozz“. De az imádság karizma és szolgálat is. Amikor egymásért imádkozunk, akkor egy test vagyunk, Krisztus Titokzatos Teste. És akkor az imádság ennek az Egy Testnek a megszólalása. És ebből az egységből fakad fel, hogy megadja a Szentlélek egynek, másnak, hol egyiknek, hol másiknak, hogy mire van szükség akkor.

Mire van szüksége a közösségnek, mire van szüksége annak, akiért éppen imádkozunk?   A legjobban ismert ima , mert a nyomorúság megtanít rá, a “kunyeráló” ima, a közbenjáró ima. Életének különböző szakaszaiban, mindenki szokott kunyerálni. De beleeshetünk abba a gyerekhibába, hogy azt gondoljuk, hogy hát a kérő ima, az nem az igazi, most már megújult keresztények vagyunk, most már mindig dicsőítenünk kell. Hát, ahogyan az édesanyát, édesapát örömmel tölti el a gyermekének a kérése, a kérőima megdicsőíti az Istent, mert azt jelenti, hogy elismerem, Isten az Isten és én rászorulok, és megvallom a kérésemmel, hogy rászorulok.

Tehát a személyes ügyeimben is megvan a kérőima ereje, és itt van a következő lépés, ahol a másik iránti szeretet a közbenjáró ima hatalmát adja meg. Akár engesztelés formájában, akár betegekért való közbenjáró, vagy egyéb ínségben lévő dolgokért vagy emberekért való imában. Természetesen ez nagyon frusztrálódhat, mert nem látunk bele az Isten terveibe, hogy mi mire jó, hogyan tartja Ő abban a helyzetben tiszteletben az emberi szabadságot, és hogyan akar abból valami még jobbat, másként kihozni, mint ahogyan mi elgondoltuk. Mi minden ajándékhoz, ami bennünk működik, nagyon tudunk ragaszkodni.

Emlékeztek, meséltem arról a gyerekről, aki a savanyúcukorkához így hozzátapadt, pedig már egyszer odaadta Jézusnak. Mi is ilyenek vagyunk, hogy megtapasztaljuk, hogy hallgat ránk az Isten, megoldódnak a dolgok, és attól kezdve már egy picit azt hisszük, hogy mi vagyunk az Úristen. És megsértődünk, ha most éppen ezt Ő jobbnak látja, másképpen elintézni. Nagyon fontos meghívás, személyes meghívás a közbenjáró ima, és ez a szereteten keresztül történik. Kiért aggódok, kit bízott rám életállapotom szerint az Isten.

Nem szabad sem mozgalmakban, sem a Megújulásban árvákat gyártani, karizmatikus árvákat. Mindig elmegyek valakikért imádkozni, és a saját szeretteim ott maradnak. A házasságom tönkremegy, a gyermekeim tönkremennek, mert én nagyokat imádkozom másokért, különböző imacsoportokban. Lehet, hogy szükségem van arra, hogy eljárjak imacsoportba, – ez nagyon valószínű – azért, hogy jobban tudjak a rám bízottakért napról-napra jelen lenni szeretetben, hűségben, de elsősorban, akiket az Isten az állapotomnál fogva rám bíz, azokért kell odaállnom naponta az Isten elé közbenjáró, kérő imával. Nagyon fontos.

És aztán azt akarja az Isten, hogy Isten-dicsőítő néppé legyünk. Hogy megadjuk az Istennek, ami az Istené. Úgy ahogyan megvalljuk minden szentmisében, hogy “Méltó és igazságos, illő és üdvösséges hogy Téged mindig és mindenkor szentnek, Úrnak valljunk.” Tehát az igazság megkívánja az Isten dicsőítését. Ez bennünket úgy fog átalakítani, hogy arányossá lesznek a dolgok, hogy humorunk lesz. Az Isten Isten, és hát a kis bogarak meg ottan mászkálnak és harcolnak, de valahogyan arányosak lesznek a dolgok. És ebből az Isten-dicsőítésből táplálkozó szívben megszületik egy sajátos bölcsesség, ami   megérzi, megérti a dolgokat, a történéseket. Fölismeri, hogy itt és most mi a szükséges az örök üdvösség szempontjából a másik embernek. Hogy mi a szükséges, milyen szót kell kimondani ahhoz, hogy a dolgok igazul elrendeződjenek, hogy elinduljon a megtérés, hogy valaki megvigasztalódjon.

A szív bölcsességét kapjuk meg az Istentől. És megkapjuk a Jótanács ajándékát. Hogy a Jó Pásztor, a Szentlélek által vezetni fog, és mi meg fogjuk ismerni a szavát, hogy merre menjünk, és merre ne menjünk. És fel fog használni a Szentlélek arra, hogy mi is kimondjunk ilyen szavakat, a prófétai ajándéknak a szavait. Amivel másokat egyszerre úgy tudunk megérinteni, hogy azt mondja: “Aha, most már megértem azt, hogy miért kaptam ezt a nehézséget, megértem azt, hogy mit hibáztam, megértem azt, hogyan kell válaszolnom az Istennek”.

A Szentlélek az Isten szeretete. A szeretetről van mindegyikünknek tapasztalata, tudjuk hogy a szeretet érzékeny. Ugyanígy a Szentlélek megszomorítható, a Szentlélek visszavonulhat, ha nem válaszolunk Neki, és a Szentlélek megfogyatkozhat bennünk, egyszerűen azért, mert nem hívjuk, és nem kérjük, és az életünk halad tovább. Az Apostolok Cselekedetében többször is látjuk, hogy Pált és Barnabást el akarják küldeni egy új helyre, akkor imádkozik értük a közösség, és ugyanazt a Szentlélek tapasztalatot tapasztalják meg, amit kezdetben. Tehát nagy bíztatás, hogy a Szentlelket nemcsak szabad, hanem kell is napról-napra kérni. Egyébként próbáljátok ki. “A puding próbája az evés”. Lehet itt szép dolgokról beszélni, de tessék kipróbálni. Jusson az eszetekbe, hogy – Aha, most mielőtt ebbe belekezdek, azt mondom, hogy “Kedves Szentlélek légy szíves, mutasd meg, hogy vagy, és szeretsz! Kedves Szentlélek most jöjj a segítségemre!” És figyeljétek meg, hogy mi történik, én sokszor kipróbáltam.

Egészen más dolgok történnek, akár egy beszélgetésben, egy nehéznek ígérkező beszélgetésben, ha előtte egy pillanatra befelé figyeltem és azt mondtam, hogy “Ugye most megsegítesz! Nálad nélkül semmi nem fog sikerülni, gyere, segíts!” És akkor egyszer csak nézem, hogy itt most mi történik, itt most egyszerre megoldódnak a dolgok. Míg ha én, első Sztrilich Ágnes a magam tapasztalatával fejest ugrok egy szituációba, és akkor olyan nyögve nyelősen nagyképűsködök, és nem mozdul semmi. Szóval kérjük, magunknak a Szeretet Istenét, kérjük napról-napra, és kérjük, hogy érlelje meg bennünk a szeretetnek ezeket a gyümölcseit. Egyébként a Szentlélek jelenlétét a gyümölcsökön tudjuk magunkban lemérni.

Ha átgondoljuk, hogy kedves voltam-e ma, vagy nem sikerült, türelmes voltam-e ma, vagy nem sikerült, megvolt-e bennem a szívnek az a tisztasága, ami szükséges ahhoz, hogy fölismerjem az Istent, vagy nem voltam tisztaszívű, és hát olyan is volt a napom. A Szentlélek gyümölcsei nagyon jó lelkiismeretvizsgálati pontok. Nem azért, hogy elcsüggedjünk. Az egyik, szentség hírében meghalt testvérünk, a Wágner Viktória, aki cigány védőnő volt az Alföldön, tanított minket arra, hogy “Röpke bánat, gyors jóvátétel, fapofa és újra neki a sűrűjének” Szóval ez komoly teológia. Tehát “röpke bánat, gyors jóvátétel, fapofa és újra neki a sűrűjének” Nekem ebbe beletartozik, hogy újra kérni a Szentlelket és világos, hogy az Ő erejével.

Ne azért vizsgáljuk meg, hogy a Szentlélek gyümölcsei megvannak-e bennem, hogy utána konstatáljam, hogy üres a spájz, gyümölcs nincs, ilyen voltam, ilyen maradok, nincs mit tenni, hanem hogy dobbantsak újra. És engedjem, hogy a Szentlélek olyan helyzetekbe vigyen, amikor az Istentől kapott részvét, irgalom, szeretet, megfacsarja a szívemet, és úgy kajabálok fel az Istenhez, hogy rendkívüli jeleket, csodákat tud akkor rajtam keresztül művelni, az együttérzésemen, az együtt szenvedésemen keresztül. Vagy, mert fölismerem a Szentlélek által, hogy az Isten most nagy-nagy szeretettel és irgalommal néz le erre a törékenységre, és meg akarja az illetőt vigasztalni egy gyógyuláson keresztül, egy szón keresztül, vagy az életének valamilyen elrendezésén keresztül. “Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok”!  

Ez a hét nem arra való, hogy azon rágódjunk, hogy hát igen a Tardiff atyának milyen ajándékai voltak, meg de jó, hogy az X-nek, vagy Z-nek milyen ajándékai vannak. Hanem hogy mire van nekem egzisztenciálisan szükségem, ami nélkül én nem tudom az Istentől kapott hivatásomat teljesíteni. Úgy hetvenhat táján tört ki a közösségünkben a Szentlélekben való Megújulás. De az a szituáció, amiért én arra megnyíltam az volt, hogy akkor voltak a kihallgatások, és nemcsak engem, hanem a rám bízott fiatalokat, 18-20 éveseket, akik még azt se tudták, hogy mi a szerzetesség, csak, mert kapcsolatban voltak velem, kezdtek el kihallgatni és fenyegetni. Ez olyan lelki ínség volt, hogy én azt mondtam az Úristennek: “Csinálj valamit, mert azt még elviselem, hogy engem becsuknak, de azt, hogy miattam másokat tönkretesznek azt nem bírom elviselni. Csinálj már velem valamit!”

És akkor jött a Szentlélekben való Megújulás. “Mindig imádkoztam azért, hogy adj nekem lelkeket, hogy Hozzád vezethessem őket, és ennek az lett a következménye, hogy nem Hozzád vezettem őket, hanem a BM-hez vezettem őket, vagy a BM-t hozzájuk, hát Uram, csinálj már valamit!” És akkor az Isten kiöntötte spontán ránk a Szentlelkét, a Tanúságtétel Lelkét, az Erő Lelkét, a Bizalom Lelkét. Van olyan testvér, akinek a belépését a BM-nek köszönhetjük. Ugyanis a kihallgatások alatt annyiszor feltételezték róla, hogy szociális testvér, hogy utána jött és azt mondta, “úgyis mindenki azt hiszi rólam, hát akkor vegyetek már föl”.

Ez az Istennek az ereje. De ezt lebontva a saját életetek helyzetére kell elkérni az Istentől. Ezért fogunk majd imádkozni, egymásért. De ezt a munkát, hogy Nektek, ott legbelül, és akik Rátok vannak bízva, azok felé, a munkátok felé, mire, hogyan van szükségetek, azt nektek kell fölfedezni és elkérni az Istentől. De mindenek előtt először is az öröm olaját. De kérni kell és ugyanakkor be is kell gyakorolni, döntenem is kell, hogy mosolygok. Tudatosan döntök arról, hogy észreveszem, hogy kék az ég és nem azt, hogy tele van kutyanyommal a városmajori park. Hát ezért imádkozzunk együtt, imádkozzunk egyedül is. Jó Szentlélek-várást!

Létrehozva 2023. február 14.