A felebaráti szeretetről

25. A felebarátra vonatkozó kötelességekről és a felebaráti szeretetről 

A felebaráttal nyájasan kell viselkedni, a sértésnek még a látszatát is kerülni kell. Ha elfordulunk egy embertől vagy megsértjük őt, akkor mintha kő nehezedne a szívünkre. A zavaros lelkű, csüggedésre hajlamos embert meg kell próbálni felvidítani szerető szóval. 

Ha egy testvér vétkezik, takard be őt, ahogy Szíriai Szent Izsák ajánlja: „Feszítsd ki a vétkező testvér fölé ruhádat és takard be őt” (89. prédikáció). 

Mi mindnyájan rászorulunk Isten irgalmára, ahogyan az Anyaszentegyház énekel róla: „Ha nem lett volna velünk az Úr, ki tudta volna magát sértetlenül megőrizni az ellenségtől, aki egyúttal embergyilkos is”. 

Felebarátaink iránt mind szóban, mind gondolatban tisztáknak kell lennünk és mindegyikhez egyformán kell közelednünk; egyébként életünk haszontalanná válik. A felebarátot nem kevésbé kell szeretnünk, mint önmagunkat, az Úr parancsa alapján: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Lk 10,27). De ezt nem úgy kell tennünk, hogy a felebaráti szeretet, a helyes mérték határán túllépve, elvonjon az első és legfőbb parancsolat teljesítésétől, vagyis Isten szeretetétől, amint erről Urunk Jézus Krisztus oktat bennünket: Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám; s aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,37). E tárgyról igen helyesen elmélkedik Rosztovi Szent Dimitrij. „Abból látható, hogy a keresztény ember helytelenül szereti Istent, hogy a teremtményt a Teremtőhöz méri. És abból látható a helyes szeretet, hogy minden más teremtménynél jobban szereti és tiszteli az egyetlen Teremtőt.”

Az írás elolvasható a tiszta-szívvel blogon.

Létrehozva 2013. december 7.