Mi, akik beleszülettünk a Katolikus Egyházba, szinte olyan természetességgel fordulunk  bajainkban  a  szentekhez,  mint  szüleinkhez,  testvéreinkhez  vagy  barátainkhoz. Protestáns testvéreink ezzel szemben azt tartják, hogy nincs szükség a szentek közbenjárására, mert egyetlen Közvetítő van Isten és az emberek között, Jézus Krisztus.

Szerintük azzal, hogy a Szűzanyához és a szentekhez könyörgünk, a szenteket – helytelenül  –  Isten  és  a  megváltott  ember  közé  állítjuk.  Lássuk,  mint  mond  erről  John Henry Newman, aki az anglikán egyházban nevelkedve, a kegyelem segítségével hosszú szellemi utat bejárva jutott el a szentek tiszteletének teljes elfogadásáig.

Kutatásai alapján először is – még anglikánként – el kellett ismernie, hogy a katolikus tanítás „bizonyítéka éppannyi erőt (vagy még többet) meríthet az ősiség elvéből,  mint  egyes  olyan  tanok,  melyeket  mi  is  vallunk  és  Róma  is  vall:  például több minden szól az ősiség alapján… a szentekhez való fohászkodás, mint a szentírási kánon egyes könyvei mellett”. Vagyis a szentekhez való könyörgés nem a Római Egyház  által  később  kitalált  gyakorlat,  hanem  a  keresztény  hit  egyik  legősibb  megnyilvánulása,  melyet  a  reformáció  egyházai  –  a  szentek  tiszteletének  középkor  végi
túlburjánzására való ellenhatásként – mindenestül elvetettek.

Másodszor Newman felismerte, hogy a szentek helyes tisztelete nem áll Isten és  az  hívő  lélek  kizárólagos  kapcsolatának  útjába:  „…gyermekkoromtól  fogva  úgy tekintettem Istennel való kapcsolatomra, mint Teremtő és teremtmény, két lény tiszta viszonyára… Ma teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a katolikus egyház semmiféle alakot, anyagi vagy anyagtalan képzetet, dogmatikus szimbólumot, szertartást, szentséget, egyetlen szentet, még a Szűzanyát sem enged a lélek és Teremtője közé lépni. Mindent szemtől szemben, »solus com solo«, Isten és ember között ragad meg. Csak Isten teremt, csak ő váltott meg, az ő rettenetes szeme előtt halunk meg, s az ő látásában van örök boldogságunk.”

Ezt bizony nekünk katolikusoknak is tudatosítanunk kell. Ez a mi  hitünk, az apostoli egyház hite és az Újszövetségi Szentírás tanítása. Egyedül Isten a Szent, és a Krisztusban megkeresztelt ember – az Úr Jézus, Isten megtestesült Fia kereszthalálának érdeméből – a megszentelő kegyelem révén részesül Isten természetéből. Nagyon lényeges, hogy ezen a szinten Isten és a lélek között nincs senki és semmi!

Ámde az ember közösségi és történelmi lény, ezért az isteni kegyelem hozzánk való eljuttatásába Isten a kezdetektől fogva mind a mai napig belevon más embereket is. Ez a szentek közösségének és a szentekhez való fohászkodásnak is az alapja. Egy protestáns testvérem lelkesen számolt be arról, hogy Billy Graham igeszolgálata által mekkora kegyelmet kapott Istentől. Vagyis ő is elismerte, hogy nem közvetlenül Istentől, hanem egy ember közvetítésén keresztül részesült ebben a kegyelemben.

Említettem, hogy olyan természetességgel fordulunk a szentekhez, mint a szüleinkhez. Az élet szerzője Isten, de szüleink adtak nekünk életet. Az ő megszentelt frigyük nélkül mi sem léteznénk. Isten teremtő műve minden egyes fogantatáskor egy férfi és egy nő közreműködésével valósul meg. És Isten maga akarja, hogy a születés után is: a csecsemő, a karonülő, a lépegetni kezdő kisgyermek mindent szüleitől kérjen,  és  nekik  köszönjön  meg.  Természetesen  a  szülőknek  kötelességük  megtanítani gyermeküket imádkozni, vagyis tudatosítani benne, hogy mindenkiért és mindenért
Istennek tartozik hálával, akitől minden jó származik, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egymástól is szabad, lehet és kell is kérni testi és lelki javakat.  Az Úr Jézus hivatkozik is erre a közvetítésre, amikor arról szól, hogy mi is tudunk jót adni gyermekeinknek (vö. Lk 11,9-13). 

A  Szentírásban  pedig  számos  példát  találunk  arra,  hogy  Isten  előtt  kedves  a szentek közbenjárása, gondoljunk csak Ábrahám alkudozására Szodomáért (lásd Ter 19). A legnagyobb ajándékot Isten a Boldogságos Szent Szűz közreműködésével adta nekünk,  akinek  igenje  által  testesült  meg  Isten  Fia  a  földön,  s  akinek  közbenjárása kiváltképp kedves Jézus Krisztus előtt. Ha kétezer évvel ezelőtt Jézus meghallgatta az ő másokért való kérését, például amikor a kánai menyegzőn elfogyott a bor (lásd Jn 2,3-5), vajon ma miért ne hallgatná meg, ha őhozzá fordulva kérünk lelki adományokat (tudva, hogy nem ő a Teremtő, hanem teremtmény, aki Teremtőnk anyjává lett)?

Közbenjárását kérni annyit is jelent, hogy ő velünk imádkozik, ahogy tette Pünkösd előtt az apostolokkal (vö. ApCsel 1,14). Ha nem lehetne kéréssel fordulni a szentekhez, ez azt jelentené, hogy beszélni sem  lehetne  velük.  A  szentek  közössége  azonban  azért  is  közösség,  mert  tagjai  élő kapcsolatban vannak egymással. Az üdvözültek, a szentek ugyanazon világrendbe tartoznak, mint mi, akik a földön élünk, vagy akik a tisztulás állapotában vannak: mindnyájan  ugyanarra  a  Szőlőtőre  vagyunk  ültetve,  és  ugyanazon  isteni  Szeretet  jár  át bennünket.  Ezért  naponta  imádkozom  kedves  szentjeimhez,  de  majd  a  feltámadás után  is  szeretnék  beszélni  a  Szűzanyával,  Szent  Ferenccel,  Lisieux-i  Szent  Terézzel, Newman bíborossal, és rég meghalt őseimmel is. Meg  vagyok győződve arról, hogy Isten  nem  áll  majd  akkor  közénk,  mondván:  „Nem  vagyok  én  elég  neked?”,  hiszen ahogy ismét csak John Henry Newman írja: „Az angyalok és a szentek iránti áhítat az Örökkévaló közölhetetlen dicsőségét éppoly kevéssé zavarta meg, mint ahogy a barátaink és rokonaink iránt érzett szeretetünk, rokonszenveink sem összeegyeztethetetlenek a Láthatatlannak járó szívből jövő hódolattal, amely valójában nem féltékeny rombolója, hanem megszentelője és felizzítója minden eviláginak.”
Forrás: barsibalazs.hu
(Az idézetek forrása: John Henry Newman: Apologia pro vita sua. Fordította: Balázs Zoltán. Európa Kiadó, Bp., 2001, 307–311.)

Létrehozva 2019. október 22.