​

Az utóbbi években egyre többször találkoztam azzal a jelenséggel, hogy akár budapesti plébánián is, ha valamilyen okból nincsen pap, aki a szentmisét megtartsa, akkor a szentmise helyett igeliturgiát tart egy világi személy, esetleg diakónus, áldoztatással egybekötve. Akkor is, ha egyébként aznap volt a templomban másik szentmise, és akkor is, ha egészen könnyen meg lehetne oldani a szentmisén való részvételt, mondjuk úgy, hogy az ember átmegy egy közeli templomba. 

De olyannal is találkoztam, hogy ha egy plébánián a három vasárnapi szentmise közül – a plébános távollétében – az egyikre nem sikerült helyettest találni, akkor az eredmény az, hogy lesz két szentmise és egy igeliturgia. 

Elgondolkodtatott ez a dolog, nem is egyszer. Persze mindennek több oldala van. Ha pozitívan akarom látni a dolgot, akkor azt vehetem észre, hogy a hívek/papok nem akarják, hogy az istentiszteletnek egyetlen alkalma elmaradjon, és hogy ragaszkodnak a szentáldozás lehetőségéhez. Ha viszont kicsit másképpen akarom mindezt értelmezni, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem akarok külön áldozatot hozni azért, hogy eljussak misére: ha ugyanis én vasárnap mondjuk mindig a 10 órakor kezdődő szentmisére megyek, akkor ezen nehogy már változtatni kelljen, és ilyenkor elvárom, hogy legyen helyette valami „pótlás”. Így aztán a szentmise könnyen szolgáltatássá válik. Vagyis ha a szokásos miseidőmben nincs mise csak igeliturgia, akkor azzal is megelégszem, csak ne kelljen elmozdulni a jól bevált időpontból.

​De ami még ennél is veszélyesebbnek tűnik: az a jelenség, hogy a szentmisét ma már minden további nélkül helyettesítik egy áldoztatással egybekötött igeliturgiával (akkor is, ha a szentmisén való részvétel kis változtatással megoldható lenne), csak úgy érthető, ha a kettő között valójában nincs nagy különbség. És pontosan ez az, ami nagyon elgondolkodtató: hogy katolikus hívek, sőt úgy tűnik, a papok gondolkodásában is, az áldoztatással egybekötött igeliturgia és a szentmise, az eucharisztia ünneplése felcserélhető, összemosódik: mintha nem is lenne valós különbség a kettő között. Hiszen mind a kettőben van prédikáció, Isten Igéjének hallgatása és áldozás. 

Ám ha ez így van, akkor az azt jelentené, hogy elveszítettük a szentmise igazságát: nem értjük, hogy mi történik a szentmisében, és azt sem, hogy ki is a pap.

Még mielőtt erre visszatérnék, néhány szót az egyházi iránymutatásokról. Először is, az Egyházi Törvénykönyv 1247 és 1248-as kánonjai szerint, a hívőknek a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelező, kivéve, ha valaki súlyos okból nem tud rajta részt venni. 

Fontos tehát látni, hogy nem a templomba való elmenés a kötelező, hanem a szentmisén való részvétel. Ha tehát lehetetlen a szentmisén való részvétel, és helyette a plébánia igeliturgiát szervez, ezen nem kötelező a részvétel. 

Az Istentiszteleti Kongregáció 1988. június 2-án kiadott Christi Ecclesia kezdetű rendelkezése: „Irányelvek a pap távollétében végzett vasárnapi istentiszteletekhez” szabályozza, mikor, milyen feltételekkel kerülhet sor igeliturgiára. Ez a dokumentum megmagyarázza, hogy a vasárnap teljes ünneplése az eucharisztikus áldozat ünneplése.
 
Ezért, ha a vasárnapi szentmise nem valósítható meg, akkor az első annak a lehetőségnek a megvizsgálása, hogy a hívők hogyan tudnak eljutni másik, közeli templomba. Ha ez nem lehetséges, akkor lehet igeliturgiát tartani, esetleg áldoztatással. De lényeges, hogy a hívek ezt ne lássák úgy, mint puszta cserét vagy helyettesítést, 

ezért ha a templomban az adott vasárnap vagy szombat este van szentmise, akkor nem lehet igeliturgiát tartani. 

A missziós területeken – ahová pap nagyon ritkán jutott el – gyakran a keresztény közösség úgy növekedett, hogy a katekéták vasárnap egybegyűjtötték a híveket, és együtt imádkoztak, így közös imádsággal szentelték meg az Úr napját. Nyilván ez nagyon dicséretes gyakorlat. Abban az esetben viszont, amikor ma pl. Budapesten igencsak könnyen elérhető számtalan templom, a szentmise igeliturgiával történő helyettesítése egyszerűen a megszokott „szolgáltatás” könnyű és fájdalommentes pótlásának tűnik.

Mint arra fentebb utaltam, ha vasárnap az egyik misét igeliturgiára cseréljük, ez azt sugallja, hogy a kettő között nincs különbség, hiszen a lényeges dolgok szinte ugyanazok. De vajon valóban így van?

Szomorú arra gondolni, hogy 50 évvel a II. Vatikáni zsinat által meghirdetett liturgikus megújulás után, amely a liturgiában való gyümölcsöző részvételre bíztatta a hívőket, ott tartunk, hogy a szentmisének, mint áldozatnak az objektív értéke, jelentősége pont azokban a katolikusokban halványult el a leginkább, akik a legtöbbször járnak rá.

Megdöbbentő arra gondolni, hogy a 16. század katolikus vértanúi szinte egytől egyig a szentmiseáldozatba vetett hitükért haltak vértanúhalált; az egyházüldözés idején, sok-sok világi az életét kockáztatta azért Angliában, mert titokban szentmisén vettek részt vagy papokat rejtegettek.  

(Az írás jelenlegi lelőhelye itt.)

Létrehozva 2023. szeptember 7.