Csak a rózsafüzért tudtam mondani

Testvéreim! Isten irgalmasságáról szeretnék előttetek tanúságot tenni. Munkás családban születtem. Már igen fiatalon, tizenegyéves koromban kezdtem elszökdösni otthonról szüleim nézeteltérései miatt és azért is, mert nem éreztem, hogy szívesen látnak otthon. Szüleim szerettek engem, de nem tudták, miképpen adják át ezt a szeretetet, mert már nagyon távol álltak egymástól. Apám börtön-viselt ember volt. Tizenkét-tizenhárom éves koromban egyszer próbára akartam tenni őket és ezért igen erős gyógyszereket vettem be. Élet-halál között szállítottak a kórházba.

Akkoriban kóstoltam bele a kábítószerbe. Nagyon furcsán éreztem magam, harangok zúgtak a fejemben; ez rám nyomta bélyegét.

A kábítószeres társaságok üres társaságok, mert magával van eltelve mindenki. Előfordul, hogy társaságban jól érzi magát valaki és elszórakozik. De mihelyt egyedül marad a kábítószerrel, elfogja a félelem, semmi sincs, ami felvidítaná.

Tizennyolc éves koromban két év börtönbüntetésre ítéltek Milánóban kábítószer-kereskedés miatt. Ennek a két évnek végén találkoztam az Úrral. A nyolc első hónapot köztörvényes bűnözők között töltöttem. Nehéz környezet volt. Azután áttettek bennünket abba a csoportba, ahol a kábítószeresek, a homoszexuálisok, a politikai foglyok és a szigorú felügyelet alatt álló foglyok voltak.

Szenvedélyesen kívántuk a kábítószert. Éppen az az ördögi benne, hogy megbéklyóz. Azt képzeljük, hogy felszabadít, pedig éppen abban akadályoz meg, hogy észrevegyük testvéreink magányosságát, mert bebörtönözzük magunkat a magányosságba.

A zárkában volt egy fiú, aki szüntelenül ezt ismételgette: „Már kétezer éve szenvedek értetek!”

A rádióban is hallottam, amint a költők Istenről és Krisztusról beszéltek, ami többé-kevésbé keresztény légkört teremtett. Lassanként rájöttem, hogy Isten valóban létezik, és számomra, a szerencsétlen alak számára is van mondanivalója.

A másik fontos állomás karácsony volt. Cellánkban azt ajánlotta egyik fiú, hogy menjünk el a börtön központjában tartandó szentmisére.

Még sohasem voltam szentmisén. Ott láttam először, hogy a pap a magasba emelte a Szentostyát. Nem tudtam, mit jelent. Nem tudtam, hogy abban az Eucharisztiában én magam születtem meg. Az volt az első alkalom, amikor Krisztussal találkoztam, amikor valóban láttam őt, bár nem tudtam, hogy ő az.

Mintha villámcsapás ért volna. Beleszerettem ebbe az eseménybe, ami valamely hatalomnak a megnyilvánulása volt, amit nem tudtam meghatározni, de előre éreztem, hogy befolyással lesz egész életemre.

Valahányszor visszagondolok rá, annak az eseménynek jelenlétébe kerülök, amikor láttam a papot a felemelt Eucharisztiával. Bizonyos, hogy a legboldogabb pillanat jelenti a legtöbbet az életben. Felfedez-tem saját kicsiségemet és ugyanakkor Isten végtelen nagyságát.

Dehát börtönben voltam, az Úrnak kellett engem megtisztítania. Egyik napról a másikra hátat kellett fordítanom a kábítószernek, a szexualitásnak…

Nem tudom miért, de imádkozni kezdtem. Visszaemlékszem arra, hogy szökéseim idején szüleim a Keresztény Iskolatestvérek Intézetébe vittek. Tanítás előtt mindennap elmondatták velünk az Üdvözlégyet és a Miatyánkot. Rég elfeledtem ezeket, de most újból feltűntek életemben.

Szükségem volt arra, hogy megtanuljak másképpen gondolkozni, más módon élni. Szükségem volt arra, hogy szeressek és engem is szeressenek. Még nagyon törékeny voltam. Az Úr tudta és azért vett védelmébe. Hosszú szerelmi történet ez, évekig tartott, hogy egyedül csak Vele voltam.

Szabadulásom után, mivel nem dolgoztam – valamelyest úgy éltem, mint a csavargók, sok időt töltöttem a templomokban az Oltáriszentség előtt. Az egyetlen ima, amit képes voltam szüntelenül és órákon át mondani, a rózsafüzér volt. Azon elmélkedtem és igyekeztem a lehető legközelebb jutni Istenhez. Anélkül hogy felfogtam volna a szavak mélységét, így szóltam teljes szívemből: „Ha van valaki, aki meghallgat engem, békét és boldogságot fog rám árasztani.” És valóban békében és boldogan éltem, mert Istenen kívül senki másom sem volt. Bibliám volt (megtérésem előtt loptam).

Sok utálatos dolgot ismertem, de nem ismertem Isten szépségét. Teljes szívvel Vele akartam tartani. Majd felajánlottam magamat a Boldogságos Szűz Máriának – mindent az ő nevében kértem –, és ő már kezdettől fogva pártfogásba vehetett. Megmutatta nekem, hogy Isten miként ismerteti meg magát azokkal, akik szeretik őt.

A templomokban elárasztott kegyelmével az Oltáriszentség, és bizonyára akkor leginkább, amikor a padban aludtam. Isten volt a barátom.

Vándorlásaim alatt számba vettem, hogy voltak csavargók körülöttem. Felismertem, hogy ők is képesek komoly szeretetre: képesek voltak odaadni mindazt, amijük csak volt megalázottságukban.

Akkor elhatároztam, hogy szakítok csavargó mivoltommal és te-szek értük valamit. Huszonnégy óra alatt találtam munkát és szállást: gondnok lettem a fiatal munkások otthonában. Gondnokságom első estéjén elmentem egy csajka magam főzte levessel és kiosztottam.

Én elmondhattam nekik: „Olyan csavargó voltam, mint ti, és az Úr eljött és megkeresett, és íme új teremtményt alkot belőlem, akit megújít a Szentlélekben és életvitelében.” Rajtuk keresztül megtapasztaltam Krisztus jelenlétét, Krisztus ajándékát, mert szegények voltak.

Továbbra is dolgoztam és kezdtem kimerülni. Három hónap múlva, mivel nem kaptam segítséget, elhatároztam, hogy abbahagyom. Szívem azonban továbbra is a csavargókért dobogott és imaapostolságba kezdtem értük. Kezdtem felfedezni a napi szentmise és szentáldozás jótéteményeit.

Nem maradhattam mindörökre az Úr csavargója. Akkor át akartam adni életemet az Úrnak. Vissza akartam fizetni, amit az Úr nekem adott. Ráébredtem, hogy oka volt mindannak, amit velem tett. Elölről kellett velem kezdenie. Olyan voltam, mint az újszülött. Kezdtem látni, hogy életemnek vízszintes dimenzióra is szüksége van. Felkerestem a Szent Bernát imacsoportot. Lauracban találtam olyan testvéreket, akik meggyógyultak. Ott újra egyesültem az Egyházzal.

Gyakran kellett tanúságot tennem mindarról, amit az Úrral éltem át. Olyan helyről emelt ki, ahol egyedül ő érhetett utol, mert már senki más nem férhetett hozzám, még síró anyám sem.

Imaéletemben most misszionáriusnak érzem magam: a szentmisében, az Eucharisztiában, Szűz Máriában, és talán egy napon a házasság szentségében vagy a cölibátusban, talán testvéreim szolgálatában vagy – ha az Úr megszólít – a szerzetesi életben, mert látom, hogy sokat tehetünk a szemlélődésben.

(Daniel-Ange: Az ezredforduló szentjei, Két Szív Kiadó, 1998.)

Forrás: Tengernek Csillaga, 1998/6. szám

Létrehozva 2017. február 14.