A magányban és csendben eltöltött lelkigyakorlat előnye* (1)

Lelki olvasmány, pünkösd utáni első vasárnap

Megkaptam legutóbbi leveledet, amelyben közlöd, hogy még mindig nem döntötted el, milyen életformát válassz, és hogy miután közölted lelkipásztoroddal tanácsomat – hogy e célból menj el a lelkigyakorlatokat elvégezni apád vidéki házába -, az említett lelkész azt válaszolta neked, hogy nem szükséges oda menni, hogy nyolc napig magányosan kínozd az agyadat, hanem elég, ha részt veszel azon a lelkigyakorlaton, melyet hamarosan a saját templomában fog megtartani. Most, hogy a lelkigyakorlatok végzésének e pontján ismét tanácsomat kéred, szükséges, hogy hosszasabban válaszoljak neked és megmutassam, mennyivel nagyobb a lelkigyakorlatok gyümölcse, ha azokat csendben, visszavonultan végzed, mint nyilvánosan, amikor az ember kénytelen ez idő alatt a saját házában élni és rokonokkal és barátokkal beszélgetni. Ez annál is inkább így van a te esetedben, mivel, ahogy írod nekem, a saját házadban nincs olyan csendes szoba, ahová visszavonulhatnál.

Nagyon is támogatom a magányban, a világtól elzárva végzett lelkigyakorlatot, mivel tudom, hogy egy ilyen lelkigyakorlatnak köszönhetem saját megtérésemet és a világról való lemondásomat. Később javasolni fogom neked, hogy milyen eszközöket és óvintézkedéseket kell tenned a lelkigyakorlat során, hogy learathassad a kívánt gyümölcsöt. Kérlek benneteket, hogy ha elolvastátok ezt a levelet, adjátok át tisztelendő plébánosotoknak, hogy ő is elolvashassa.

Beszéljünk tehát először a lelkigyakorlatok nagy hasznáról, amikor magányban végzik, ahol az ember egyedül beszélget Istennel, és lássuk ennek okát.

Az örök élet igazságai, mint például üdvösségünk nagy ügye, annak az időnek az értéke, amelyet Isten ad nekünk, hogy érdemeket gyűjtsünk a boldog Örökkévalósághoz, azok a kötelezettségek, amelyek alatt Istent kell szeretnünk végtelen jóságáért és az irántunk való mérhetetlen szeretetéért, – ezeket és hasonló dolgokat nem a test szemével, hanem csak az elme szemével látjuk.

Ellenkezőleg, bizonyos, hogy ha értelmünk nem mutatja meg akaratunknak egy jó értékét vagy egy rossz nagyságát, akkor soha nem fogjuk elfogadni azt a jót, és nem fogjuk elutasítani azt a rosszat.

És ez azoknak a vesztét jelenti, akik ehhez a világhoz ragaszkodnak. Sötétségben élnek, és nem látják az örök jó és az örök rossz nagyságát, és az érzékek által csábítva átadják magukat a tiltott élvezeteknek, és így nyomorúságosan elpusztulnak.

Ezért a Szentlélek arra int bennünket, hogy a bűn elkerülése érdekében szemünk előtt kell tartanunk az utolsó dolgokat, amelyek ránk várnak; vagyis a halált, amellyel e föld minden java véget ér számunkra, és az isteni ítéletet, amikor Istennek kell számot adnunk egész életünkről.

Bármit teszel, gondolj halálodra, akkor sohasem fogsz bűnt elkövetni.” (Sir 7,36). Egy másik helyen pedig azt mondja Isten: Ha bölcsek volnának, felfognák, fontolóra vennék sorsukat” (MTörv 32, 29). Mely szavakkal azt akarja megértetni velünk, hogy ha az emberek megfontolnák az elkövetkező élet dolgait, akkor bizonyára mindannyian gondoskodnának arról, hogy megszenteljék magukat, és nem tennék ki magukat az Örökkévalóságban egy boldogtalan élet veszélyének. De ők becsukják a szemüket a fény előtt, és így, vakon maradva, a gonoszság szakadékába taszítják magukat. Ezért imádkoztak a szentek mindig az Úrhoz, hogy adjon nekik világosságot. „Adj világosságot szememnek, nehogy halálba szenderüljek” (Zsolt 13, 4). „Áldjon meg minket és ragyogtassa fel arcát fölöttünk.” (Zsolt lxvi. 2). „Mutasd meg, melyik úton járjak, hozzád emelem a lelkem.”  (Zsolt. cxlii 8). „Adj nekem értelmet, hogy megértsem parancsaid.” (Zsolt cxviii. 73).

Ahhoz pedig, hogy ezt az isteni világosságot megkapjuk, közel kell kerülnünk Istenhez. „Nézzetek rá és öröm tölti el lelketek.” (Zsolt. xxxiii. 6). Mert ahogy Szent Ágoston mondja, hogy ahogyan nem láthatjuk a napot magának a napnak a fénye nélkül, úgy nem láthatjuk Isten világosságát sem, csak magának Istennek a fénye által. Ezt a fényt a lelkigyakorlatokon nyerjük el; ezek által közel kerülünk Istenhez, és Isten megvilágosít minket az Ő fényével.

A lelkigyakorlatok nem jelentenek mást, mint hogy egy időre visszavonulunk a világgal való érintkezéstől, és egyedül Istennel beszélgetünk, ahol Isten az Ő sugallatai által szól hozzánk, mi pedig elmélkedéseinkben a szeretet cselekedeteivel szólunk Istenhez, megbánjuk azokat a bűnöket, amelyekkel megharagítottuk Őt, felajánljuk magunkat, hogy a jövőre nézve teljes szívvel szolgáljuk Őt, és könyörgünk hozzá, hogy tegye ismertté előttünk akaratát, és adjon erőt annak megvalósításához.

Szent Jób mondja: „Most csöndben feküdnék és nyugodhatnék, elaludtam volna és békességem volna.” (Jób iii. 13). Kik ezek a királyok, akik magányos házakat építenek maguknak? Ők azok, ahogy Szent Gergely mondja, akik felülemelkednek ezen a világon, és visszavonulnak annak zűrzavarától, hogy alkalmassá tegyék magukat arra, hogy egyedül beszélgessenek Istennel. „Magányt építenek, vagyis a lehető legtávolabbra elválasztják magukat a világ zűrzavarától, hogy egyedül legyenek, és alkalmassá váljanak arra, hogy Istennel beszélgessenek.”

Egy nap, amikor Szent Arzénusz azon elmélkedett, hogy milyen eszközökkel kellene szentté válnia, Isten hatására ezeket a szavakat hallotta: Fuge! Tace! Quiesce! „Repülj! Hallgass! És pihenj!” Repülj el a világtól; hallgass; hagyd abba a beszélgetést az emberekkel, és csak Velem beszélj, és így pihenj békében és magányban. Ezzel összhangban Szent Anzelm egy olyan embernek írt, akit sok világi elfoglaltság aggasztott, aki panaszkodott, hogy egy pillanatnyi nyugalma sincs, és a következő tanácsot adta: „Hagyd el egy időre elfoglaltságaidat; rejtőzz el viharos gondolataid elől; egy időre szenteld magad Isten szemlélésének, és pihenj meg benne: Mondd Istennek: Most tanítsd meg a szívemet, hol és hogyan kereshetlek Téged; hol és hogyan találhatlak meg Téged.” Szavak, amelyek mindegyike alkalmazható önmagadra. Repülj el, mondja, egy rövid időre azoktól a földi elfoglaltságoktól, amelyek oly nyugtalanná tesznek, és pihenj meg magányosan Istennel. Mondd Neki: Uram, mutasd meg nekem, hol és hogyan találhatlak meg Téged, hogy egyedül beszélhessek Veled, és ugyanakkor hallhassam szavaidat.

Isten valóban beszél azokhoz, akik keresik Őt, de nem a világ zűrzavarának közepette beszél.

Az Úr nem a földrengés zűrzavarában van, ahogyan Illésnek mondták, amikor Isten magányba hívta őt. Isten hangja, ahogy ugyanott mondják, olyan, mint a szelíd levegő lehelete, amelyet alig hallani, és akkor sem a test füle, hanem a szív füle hallja, zaj nélkül, édes visszavonultságban. Pontosan ezt mondja az Úr Ozeás által: Magányba vezetem őt, és beszélek a szívéhez (ii. 14). Amikor az Úr magához akar vonzani egy lelket, akkor magányba vezeti, távol a világ zavarától és az emberekkel való érintkezéstől, és ott tűzzel-vassal beszél hozzá. Isten szaváról azt mondják, hogy tűzből van, mert megolvasztja a lelket, ahogy a szent Szűz mondja: A lelkem elolvadt, amikor ő (az én szerelmem) beszélt (Cant. v. 6). Előkészíti a lelket arra, hogy készségesen alávesse magát Isten irányításának, és elfogadja azt az életmódot, amelyet Isten kíván. Isten szava olyan rendkívül hatásos, Isten igéje olyan rendkívül hatásos, hogy már a hallásakor megteszi a lélekben mindazt, amit Isten megkövetel.

*Ezt a kis értekezést Szent Alfonz levél formájában írta egy fiatalembernek, aki tanácsot kért tőle, hogy milyen életformát válasszon. ED.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. április 18.